PSZF [online] - Fórum

[pyro]

Sziasztok!

Nem tudom mennyire van igény erre a PSZF-en, de azt gondolom, hogy mindenkinek vannak bizonyos művei, amiket szívesen megoszt ezzel a kis közösséggel. Szívesen társalgunk egymással, dühöngünk, leírjuk a fénypontunkat, filmeket ajánlunk, stb. Miért ne mutathatnánk hát meg azokat a kis dolgokat, amiket mi hoztunk létre.
Így tehát le lehet írni a verseket, nagyobb hangvételű írásaitokat, linkelhettek képeket (akár Photoshop is ), filmeket, mindent, amit ti alkottatok. Ha nem lenne nagy érdeklődés, maximum olvassátok amiket egy-két ember beír.

Fontos: nem kell hihetetlen művészi magasságokat ostromolni. Lehet vicces, bulvár, trágár, akármi, csak a te terméked legyen. Nem vagyunk mi sem világhírűek, és mégse szégyelljük ezeket.
Szóval, írásra, filmezésre fel!

[pyro]

Kezdjünk egy komolyabb hangvételűvel, ennél jobbakat írjatok azért:D
aki már olvasta, annak bocsi (lesz másik is majd, nyugiii )

Parányi hősök

"Az általános iskolai év legjobb hete mindig az év végi/eleji erdei iskola volt. Ennek ugyebár az a lényege, hogy elmegyünk vidékre, majd magunkba szívunk egy kis friss levegőt és kultúrát. Tulajdonképpen tanulásról nincs szó, bár az adott hely környezetéről sokat megtudhattunk. Ötödikes koromban egy novemberi héten jutottunk el Zala megyében Bázakerettyére. Nem baj, ha nem ismeritek, nincs is ott igazán sok dolog. Régebben az olajkútjairól volt híres: ma is lehet látni úton útfélen egy-egy működő gémes-kútra hajazó szivattyút, azonban mint kiderült gyakorlatilag a nagy részét kibányázták. A 90-es évek végén termálvizet találtak, de ez akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt.

1998-ban járunk tehát, és egy hideg nappalon megérkeztünk az erdő közepén lévő kis szálláshelyre. Rengeteget túráztunk, kisvasutaztunk és közben szinte mindig szakadt az eső, vagy éppen szúró hideg volt. Az egész egy hétből (talán annyi sem volt:) ) nem maradt meg sok emlék, és még ennyi se lett volna, ha nem látogatunk el egyik nap a település általános iskolájába. Az udvaron hatalmas focipálya terült el és az egyik osztály éppen ott rúgta a bőrt. Mint a legtöbb kisiskolás, imádtuk a focit, minden mennyiségben, be is szálltunk kicsit hozzájuk megmutatni a Budapestiek híres tudását. Sajnos sokat nem maradtunk, de sikerült kihívni őket egy hatalmas barátságos meccsre, melyet 3 nap múlva tartottunk. Ebben a három napban folyamatosan készültünk, futottunk az erdőben, megbeszéltük percenként a taktikát, rakosgattuk az embereket és igazi foci-lázban égtünk. Aztán eljött a nagy nap...

11 bátor ötödikes vette fel a harcot a hetedik-nyolcadik osztályosokkal szemben (nem volt se ötödik se hatodik osztály a faluban). Éreztük a túlerőt, de úgy készültünk, mint ha az életünkről lett volna szó. Igazából azelőtt soha nem játszottam még nagy pályán. Nekünk a játszótér néhol repedt betonja, a közeli egyetem száraz salakja (milyen jó volt nyáron letüdőzni), illetve a mi sulink zöld színű műanyagja (esőben és hóban hogy csúszott!) jelentette addig a focipályát. Most pedig ezen a hűvös, nedves időben ott álltunk 11-en a nálunk nagyobb, és erősebb bázakerettyeiekkel szemben, és életünk legnagyobb meccsére készültünk. Még bíró is volt, igaz nekünk is mindig fújt az egyik felsős, vagy Szabbá, a tesi tanár, mikor egy másik osztállyal meccseltünk. De ez más volt...

A kezdés után hamar kiderült, hogy itt a tudásunk nem sokat ér: egy-egy csel után lazán választottak el a labdától az erősebb felépítésű fiúk, majd egy hatalmas íveléssel máris ziccerbe hozták a támadót, aki lazán 10 méter előnybe került ennyi idő alatt, lőőőtt és gól. Keserves kezdés. Sajnos hamar kiderült, hogy az erőfölény miatt a meccset nem nyerhetjük, de innentől kezdve hősies védekezésbe kezdtünk és minden célunk az volt, hogy begyötörjünk egy gólt ezeknek a számunkra földönkívülieknek ható idegeneknek. Heroikus küzdelem zajlott a pályán, csúsztunk, másztunk a sárba, és mentünk előre mint az oroszlánok.

És a meccs vége előtt végre meglett az első gólunk: egy szögletet adtam be a szélről, nagy volt a kavarodás de valahogy oda került a szélre hozzám, beadtam újra és Isti, a csatárunk bepiszkálta. GÓÓÓL. 7-1 volt, de úgy ünnepeltünk, mint ha nyertünk volna, vérszemet kaptunk és pár perccel később egy szabadrúgásból becsavartam. Az utolsó percekben úgy játszottunk, mint ha valójában mi lennénk a nyolcadikos, erős srácok, és az ellenfél pár ötödikes, akik még a pályát sem tudják egy szusszal lefutni. Nyomtunk, támadtunk de már nem szereztünk gólt. A vége 8-2 lett, de a lefújás után ünnepeltünk, boldogan fogtunk kezet az ellenfeleinkkel, akiknek csak egy jó edzés volt a meccs, és értetlenül figyelték az örömünket. A játékosok igazi legendákká váltak: ahogy kapusunk úszott a levegőben, a védők megállítottak 3 játékost egyszerre, középpályásaink 30 méteres bombái, csatáraink életveszélyes fejesei. Minden egyes játékosunk igazi hős volt. A végén ott álltunk, sarasan, leharcoltan, fáradtan, boldogan. Mi, 11-en, akik bár nagy vereséget szenvedtünk, mégis kitettük a szívünket és igazi csapatként álltuk a sarat.
Ott, a bázakerettyei hősök megszülettek, és azt az egy órát nem felejti el egyikünk se. Az volt az igazi csoda, vereség ide, vagy oda.
Csodák pedig vannak, csak észre kell őket venni. Meg kell élni, és el kell raktározni. Egy egyszerű élethelyzet is életre szóló élményt jelenthet."

[D king]

Ezek viszonylag frissek.
És mivel pyro is mondta, hogy nem kell remekmű, ezért írom le most ezeket. Mert hát nem remekművek, de legalább rímek vannak bennük. Én azokat szeretem. 4 versecske. Azért remélem legalább pár embernek tetszeni fog legalább az egyik.

(Cím nélkül)

Éjjel-nappal az arcodat látom, a retinámba égett,
És a szerelem sem hagy nyugodni, egyfolytában éget.
Nem kell többé, nézze más a milliónyi képet,
Én már nem akarok mást nézni, csak Téged!

Ha kell, én várok Rád hónapokat, akár éveket,
Türelmesnek kell lennem, de van rá egy életem!
Mikor fel is ébredek, Te vagy a fény minden éjjelen,
Egyszerre csodás és fájdalmas a sorsom most énnekem.

Próbálhatnám elfojtani a tengernyi érzelmem,
De tudom, ennek nem lenne semmi értelme.
Nem baj most, ha szörnyen is szenvedek,
Remélem, hiszem, hiába ezt nem teszem!

Van végre világosság az alagút végén,
És ha el nem is érem, mindig látom a fényét.

Rá kellett jönnöm, hogy relatív az idő és a távolság,
Sajnos ezt elfogadnom nem volt bennem bátorság.
De már pillanatok tűnnek éveknek, és a múlt mostnak,
Néha a jövőben élek; az idősíkok összefolynak.

Messze vagy, mégis az illatodat érzem,
Egyfolytában Téged látlak, akárhová nézek.
Remegek, ha e-mailt nézek, vagy csörren a mobilom,
Mikor látom, hogy hiába, csak magamban, csöndben ordítok...

Ekkora fájdalmat kibírni embertelen,
Ami okozza, ugyanaz segít: a szerelem.



Miért?

Mondd Istenem, miért érzem így becsapva magam,
És mégis, amit érzek, az minden, csak nem harag.
Ellentmondások hada kínozza a lelkem,
De tudom, semmit sem tehetek ezek ellen.

Szenvedésem csúcspontja a hajnal és a reggel,
Hamarabb ébredek, mint ahogy a Nap felkel.
De nem kell a fénye sem a Napnak, sem a Holdnak,
Mert hiszem, hogy nagyobb világosság vár rám holnap.


Kezdőbetűk

Angyali arcod feledni nem lehet,
Nem is fogom.
Innentől más az életem, mióta fogtam kezedet,
Talán újra fogom.
A szerelmed, csak az kell nekem...


MMM

Nem tudom, hogy áldás-e, vagy átok,
De bárhová nézek, csak Őt látom.
Mindenhol.

Ha rágondolok, mindig elborít a mámor,
Így nézve szerencse, hogy percenként eltalál Ámor.
Mindig.

Ő a világon a létező legszebb álom,
Csak közben elgyengít, a lábamon is alig állok.
Mindörökké.

[myrcy]

Egy kicsit másabb hangvételű...

Papírsárkány

Tegnap igazán jól kirúgtunk a hámból a haverokkal. Barackpálinka, abszint, minden meg volt, egy helyen. Ráadásul a szerencse igazán ránk mosolygott, mikor az egyik némber megszánt minket azzal a kis kolbászos szendviccsel is. Hmm…ide érzem az ízét, huh, mintha a fogaim közt ragadt volna a disznó húsa. Nem is! Hiszen nekem már nincs is fogam!
- Piás! Arrébb vinnéd a vackodat? Nem férek el… - lökött oldalba Frédi, az egyik sorstársam. Nos, Frédiről tudni kell, hogy dilis. Az egész bagázs csak az ő hülyeségeiről beszél…hogy Frédi így meg úgy kurjangatott az éjjel, no meg, hogy a kukában talált valamiféle papírsárkányt is. Folyton arról anekdotázik, hogy mennyire jó volt neki gyerekkorában. Mindene meg volt, biciklije, gyerekszobája, még bungalója is a fán.
- Tényleg Frédi! Még mindig meg van a sárkányod? Azt hittem rég eladtad… - szóltam hozzá kicsit rekedten. Hát ez van…jön a hideg, és évről évre kevesebben leszünk miatta, de rossz is a hajléktalan élet!
- Meg bizony, és ha hiszed, ha nem, a sárkány repülni fog! – mondta magabiztosan, és a fejébe húzta rongyos sapkáját. Épp ebben a pillanatban sétált el előttünk egy tehetős bankár. Hmm…szinte érezni lehetett rajta a zöldhasú illatát. Frédi felvette a legszánalmasabb ábrázatát, és könyörgően a férfi arcába pislogott. Az persze észre se vette. Fejét gőgösen oldalra fordította, és sietősen átment az úton.
- Úgy bánnak velünk, mint a leprásokkal… - szakadt ki belőlem a keserűség. Azonban a barátom elmosolyodott. Foghíjas szájából csak úgy áradt a gyomorszag…szegény, biztosan több napja nem evett már. Gyorsan a zsebembe nyúltam, és kihúztam belőle a tegnapi száraz kenyeremet – Tessék! – nyújtottam át neki.
- Jaj, Piás! Nem kellett volna…no de hadd háláljam meg ezt neked valamivel! – motyogta a morzsákat marcangolva, mire felcsillant a szemem. Eszembe jutott Frédi régi medálja, amely mindig ott csüngött a nyakán. Talán, ha azt eladom, meg tudom venni a mai boldogságomat!
- Rendben van te tökfilkó! Add nekem a nyakláncodat! – kiáltottam boldogan. Frédi kezéből hirtelen kiesett a kenyérsarok. – Mi lelt? Azt mondtad, hogy bármit kérhetek…nos tessék! – folytattam gúnyolódva. Ám barátomhoz valahogyan mégsem jutottak el a szavaim. Lebukott fejjel nézte a földet, egyik kezével benyúlt a kabátja alá, és kihúzta a láncot. A medál még fényesebben csillogott, mint valaha. Már szinte éreztem a számban a forralt bor ízét!
- Nem tehetem… - dadogta remegve, majd felém fordította kincsét, ami valamiféle szimbólumot ábrázolt, talán sárkány lehetett rajta.
- Jaaaj! Ne mondd már ezt! Hisz ezt is az egyik kukából kotortad ki! Nem jelent neked az semmit. Mellesleg nézd! Ez réz, fabatkát sem ér. Én jól tudom, hisz aranyműves voltam…még mielőtt csődbe nem mentem! – mondtam heherészve, mert eszembe jutott a régi életem. Kész paródia volt az egész! Azt hiszem, mégis van a régi mondásban valami igaz, mármint, hogy színház az egész világ! Csak dolgozol, mint a szorgos hangya, aztán jönnek a majmok, és mindent eltaposnak, amit te véres verejtékkel felépítettél.
- De…de…e nélkül nem fog repülni a kicsike. Piás! Ezt…ezt nem teheted velem… - csipogta nyöszörögve, és visszaadta a kenyeret – Akkor inkább éhen halok.
- Te nem vagy magadnál! – kiabáltam, és teljes erőből a falnak löktem. Szegény, kisegér módjára slisszolt ki mellőlem, úgy rohant, mint egy megveszett kutya. Az utcán szinte mindenki őt figyelte, ahogyan a híd felé siet, maga után húzva a papírsárkányt. – Na ne! Erre igazán nem lehet képes! – és utána eredtem. Átvágtam a bokrokon, csúszkáltam kicsit a pocsolya jegén, és már magamhoz is rántottam Frédit.
- Eressz te vén marha! A sárkány repülni fog! – kiabálta zavarodottan, majd kitépte magát a fogásomból és folytatta útját a folyó felé. Ezt már tényleg nem hagyhattam. Nem, nem lehet ennyire gyenge. Megállítom…Isten verje azt a medált és a sárkányt!
- Frédi! Állj meg! Ne tedd!
- Piás! Ne szólj bele! – fordult vissza lihegve. Azzal felemelte a maszatos papírsárkányt – Itt van a gyönyörű szép teste – majd kitépte nyakából a láncot, és megcsókolta – ez pedig a lelke! Igen…életre keltem az én sárkányomat, és úgy fog repülni, mint ezek a hattyúk, itten a híd alatt. Bezonyám, ez lesz a nagy Frédi utolsó tette, és mindenki emlékezni fog rá! – szavalta teljesen átszellemülve. Már a parton voltunk, és kisebb tömeg gyűlt össze a hangoskodásra. Voltak itt kíváncsiskodó diákok, pletykás öregasszonyok, és tehetetlen bankárok, akik csak a pénzhez értenek, de az emberi elméhez nem.
- Drága Barátom! Akkor engedd meg, hogy segítsek neked… - mondtam és már indultam is feléje. Frédi azonban hátrálni kezdett.
- Nem… - rázta a fejét – Te nem hiszel a sárkányomban! Te csak egy otromba közember vagy! – ordította – Itt mindenki az! Őrültnek tartanak, pedig igazából ők a zakkantak! De…de…a sárkány repülni fog! – lihegte, azzal kimászott a párkányra – Csak el kell eresztenem mindkettőt… - szólt nyögve. Míg egyik kezével magát tartotta, a másikban már ott lobogott a papírsárkány. Az emberek feszült figyelemmel kísérték végig, ahogyan Frédi a hídon szédeleg…azonban senki se tett semmit.
- Barátom! – kiáltottam és azon nyomban mellette termettem. Megfogtam a kezét, hogy a másikkal útjára tudja engedni a sárkányt.
- Köszönöm… - és erős mozdulatokkal lóbálni kezdte a madzagot. Azonban a papír a mélybe süllyedt minduntalan, nem volt szél, így a lehetőség sem adatott meg arra, hogy repüljön. – Pedig gyermekkoromban még ment…úgy szállt, mint azok a vadkacsák a Duna felett! Én is így szeretnék repülni! Fent, a magasban nincsenek hajléktalanok, ott se szegénység, se gazdagság! – majd felnézett rám. Égkék szemeiből könnyek csörgedeztek kormos arcára – Piás…szárnyaljunk együtt! – súgta titkosan felém. Azon nyomban éreztem, hogy rántana a mélybe, ám volt annyi lelki erőm, hogy lábammal kitámasszam magunkat, így ördögi terve mégsem valósulhatott meg. Karommal felhúztam gyenge testét a betonra, ő meg eleresztette a papírsárkányt és a láncot – Nee!! – kiáltott fel keservesen – Utolsó reményem!
Ám, ami ekkor történt, az maga volt a csoda. A sárkányt felkapta egy kósza szellő, és felfújta egészen a felhőkbe. Frédi arca megmerevedett a gyönyörűségtől, én pedig izgatottan a levegőért kapkodtam.
- Sikerült! Repül! – kurjongatott örömében, amíg csak a torkán kifért. Őrült örömtáncba kezdett, és engem is belevont. Engem, egy otromba közembert.
- Igazad volt… - hebegtem fáradtan és leültem a partra. Belepislogtam ebbe a nagy folyóba, és hirtelen megláttam benne felcsillanni a medaliont. Lemenjek érte? Biztos kapnék érte pár petákot…és megvehetném belőle a napi boldogságomat. De tényleg ezt kéne tennem? Hisz a pia csak egy napra szólna…egy nap.
Nem!
Azt hiszem, inkább munkát keresek.

[pyro]

Nagyon jó írás:)
Ha van még jöhet!

[D king]

Nagyon jó írás:)
Ha van még jöhet!

Igen, myrcy tényleg jókat ír! Nekem szerencsére volt már módom másik írását is elolvasni. (Szép lány szép írásai. )
De Te is mutathatsz többet is, hátha azzal mások is bátorítva lesznek.
Én is láttam már szép képeket, fényképeket, írásokat más PSZF-esektől is.

A Te elsőként bemásolt írásod szerintem főleg a srácokat "érintheti meg", mindenkiből előtódulhatnak hasoló élmények.
Szerintem pont azok az írások/alkotások jók, amelyek megérintik az olvasót, emlékeket vagy érzéseket hoznak ki belőlük. Vagyis nem azok a legjobb művek, amelyek művészileg "tökéletesek". (Ez az idézőjeles szó szerintem amúgy is értelmezhetetlen ilyen dolgoknál.)

[midori]

Semmi és minden

Félhomály. Szobánk és elménk egyetetlen lángja
egy gyertya, az értelem apró szikrája
Mely önmagában semmi. Mindent érhetne
Ha az ember fényként nézne a sötétre.
Hisz a sötét gyújtja ki a gondolatok fényét
A selymes álmok végtelen tengerét,
Melyeket látva döbbenünk rá, hogy a szemünkben
A semmi valójában nem kevesebb, mint a minden.

Semmi bajom. Mondom magamnak, holott
a világ minden kínját érzem, az elmém halott,
Mondom: Semmi, semmi, minden bánt mégis,
Eltaszított magától a Föld, el az ég is.

A világ nem változik. A könnynek mindig hátat fordít,
A látszatmosoly kell akkoris, ha a lelkünk belül ordít.

[donald]

ez mókás, ebbe beszállnék

Gerincem spirál, lapjaim rácsosak,
tiszta volt mind, de egyesek ráfostak
vagy festettek, vagy csak kérdőjelet hagytak,
záporoztak rám lelkek és üdített a harmat.
Lábnyomát rámnyomta a jó Johhny Walker
s teleírt sorokat alkoholos filccel.
Telesírt ódák habjain szánkázó szirének
közt akad pár lap, amelyik kiégett.
Szenvedélyem szikrázik, alig okoz tüzet,
mint gondolatfolyam partján szomorú füzet,
úgy simogat a szél, hisz röviden az élet:
regények romjain rothadó történet.

[D king]

Régen sok verset írtam, de mind kidobtam egyszer. 2 vers nem papíron volt, így ennyi maradt meg. (Persze, hogy pont "nem a legjobbak"...) Egyiket bemásolom, ha már van ilyen topic is... (Mondjuk közel sem akkora látogatottsággal, és hsz számmal "működik", mint az Erotika topic. )
Elég régi vers, sok-sok éves. De bátorít, hogy az előzőleg általam beírtak sem lettek lefikázva.

Magyarság

Lehet szidni, nem szeretni,
De becsülettel kell viselni.
Egy a sorsunk, magyarok vagyunk,
Minden téren hallatjuk hangunk.

Külső-belső támadások,
Évszázados nagy viszályok.
Régóta hordjuk béklyóinkat,
Mindenhol látják hajóinkat.

Nem vízen futnak, ám sok félét tudnak,
Sokan vannak, és el nem buknak.
Hazánk hírét dicsőbbítik,
S a világot megsegítik.

Ezerszáz év szenvedés,
Jobb életre nem lelés.
Ez ellen még van mit tenni,
Csak a jót kell örökkön keresni.

Gondolkodni, cselekedni,
Kis hazánkért meg kell tenni.
Irtottak már minket eleget,
Változtani most ezen kell!

Itt születtünk, itt kell halnunk,
Egy a lényeg: előre tartsunk!
Ha így teszünk, lesz még sok évünk,
Ezerszer szebb, mint ahogy eddig éltünk.

[Noncsy]

Bár ezt nem én szereztem, de a volt barátomtól kaptam egy évfordulónkra, és szerintem nagyon szép...

Gyötrelem és a Vágy

Gyötrelem kínoz ezt teszed velem mégis boldogít
Simogatsz lágy szellőként
Mikor mérges vagy bolondít a szemed csábít aztán rabul ejt magába
A homályába veszek el és ilyenkor a fiú szív sem remekel
Csak reszketek mint az árva nyárfa levél
Kivel boldogan játszadozik a bús nyári szél
Olykor csak mosolygok vidám vagyok te ragyogsz rám
Ha szomorú vagyok te vagy a kedvenc napocskám
Becsben tartalak úgy vigyázok rád nem engedlek
Mert ha nem is hiszed, én igazán szeretlek
Örömöm lelem abban ha boldoggá tehetlek
A versek mind sorok csokorba szedve vallomásom
Míg nem jöttél egyedül voltam egy hideg állomáson
S akkor te süvítettél el a száguldó expressz
És akkor még nem sejtettem, de vártam vajon az lesz
Megcsapott enyhe fuvallatod, üde boldogsággal teli
És ezt a fiú igazán szereti, a fejéből többet már ki nem veri
Örömmel teli minden pillanat a tekinteted oly lágyan simogat
Meglátom, meglátom benne önmagamat úgy csillog mint a gyémánt
És én csak állok némán tükrébe veszve egészen mélyen a lelkedbe tekintve
A temérdek aranyat bámulva a sok szépet s kérdem ez a fiú csak téved?
Hátha az csak méreg édes ajkadon tálalva s ki a ködtől nem látja az szívét belemártja?
És akkor szúr megfertőzi a rab szívemet elveszi az édes emlékeket?
De miért tenné ez a sok kérdés az öszinte válasz helyett ez is csak egy újabb fejezet
Mibe álmaim írom hosszú meséket belevésve mindent minden szépet
Megfakult emléket és újakat téged ….
Akkor ő csak retteg összecsapnak a villámok véres csatamezőn állok
Becsukom szemem messzi álmaimba szállok….
És akkor kibomlik az angyalnak szárnya felém tárja félelem tárgya vágy mi a fiú testét átjárja
Úgy gondol ő rá mint égbe emelt bálványra mert el nem érheti, folyton csak álmodik róla
És álmában szája kerekedik a kimondatlan szóra"

DP

[Noncsy]

Készült egy magányos nyári éjszakán, mikor a legjobban hiányoztál!

KICSIMNEK

Csalódva álltam, és vártam a napfényt
Mely meghozza számomra újra a reményt
Nem hittem volna, hogy tudok még bízni
S valaha egyszer, majd újból szeretni
De jött a tavasz, s vele a napfény
Mely beragyogta életem szomorú képét
Megláttam a fényt az alagút végén
S éreztem, hogy nem szabad feladni semmiképp
Harcolni kell, még akkor is, ha reménytelen minden
Veszteni lehetetlen, hisz akkor összedől minden.

Nekiláttam hát, félretettem mindent a múltból
S reméltem, majd valaki megért, s boldog leszek újból
Egy esős tavaszi délutánon
A jövőmön töprengve ültem az ágyon
Fellobbant pici szívemnek lángja
És éreztem, hogy TE vagy már régóta vágya
Éreztem, hogy valami megváltozik bennem
Mert tudtam, hogy hozzád közelebb kerültem
Azóta már nem gondolok a múltra
Csak RÁD és RÁM és a boldogságunkra
Tudom, hogy ilyen még nem történt velem
Mert így még soha senkit nem szerettem
Nekem TE vagy a kincs
Melynél drágább számomra nincs
Nélküled nem lehetnék sohasem boldog
S fájna, ha nem lehetnék melletted folyton
Értsd meg KICSIM, hogy nélküled nem vagyok senki
Ezért légy mindig mellettem, még akkor is, ha hátat fordít mindenki
Szeretlek KICSIM, örökké imádni foglak
Akárki akármit mondhat
TE és ÉN örökké együtt jóban és rosszban.

Ez viszont már saját szerzemény

[pyro]

A tanulásban tartottam egy tízperces szünetet, de annyi dolog kavarog a fejemben, hogy nehéz volt megfogalmazni. Mindegy, így negyed 3 körül már nem fogalmazom át:)

"Hull a hó.
Szakadatlanul esik órák óta. Fehér réteg fedi már az utakat, egybefolynak a járdák, autók, fák, oszlopok. Sehol egy árva lélek.
Ülök egy sötét szobában, csak a laptop fénye világít. Körülöttem papírok tömege, leginkább az asztalon, de a földön is megtalálhatóak szétszórva tételek, könyvek, füzetek. Mivel nagyjából 2 hónapja halmozódnak ott, ezért most már abszolút megszoktam. Tudod, a zseni átlát a káoszon, így néha én is nemes egyszerűséggel emelek ki számomra fontos lapokat a kupac közepéről. Nagyot kortyolok a vizemből, és meredten bámulok a képernyőre.
Egy kis pihenés nem árt.

Még csak 2 óra van, előttem az éjszaka, újabb oldalak, definíciók, felsorolások, magyarázatok, ködös mondatok és értelmetlennek tűnő bekezdések várnak rám. Nyugi nem panaszkodom, épp ellenkezőleg: lazítok, és ezért írok.
Minden ember életében vannak nehéz időszakok. Kezdetben felelések, dolgozatok, majd prezentációk, vizsgák, és később a határidős munkák, ezek jelentik az átlagos kihívásokat. Sajnos ennél lesznek nehezebb, szomorúbb események is. Egy államvizsga nem a világ vége, nem lesz itt semmi baj!
Bemész, húzol egy tételt, és próbálod felmutatni, amit tanultál. Ügyes, mi? Más kérdés, hogy mi a franc maradt meg? És miből kellett volna egyáltalán megmaradnia? Hát fiam, ez már nem a mi dolgunk. A rendszer ki van találva, mások is ügyesen elvégezték - mondhatják a tanáraink.
Ez persze így is van. Kipillantok közben az ablakon: a szemben lévő épülettömben szinte alig-alig szűrődnek ki fények. Valaki most ér haza, fáradtan csúszik be a fotelbe, hogy lefekvés előtt még kikapcsolja az agyát. Zongorázik a távirányítón - vibrál a lakás. Más most lép ki a kapun, és indul dolgozni. Legtöbben persze alszanak, ki - ki egyedül, vagy más mellett (bébipózban, vagy háton fekve - lást Társalgó).

Én meg tanulok. Ez a 3,5 év hozománya, melyet itt töltöttem el. Ilyenkor hiányoznak az unalmas analízis órák, a küzdelem az alvással egy felejthetetlen Nagy bandis makro előadás közben, folyamatos kattintgatás info órán (másfél óra alatt az egész világhálót átpörgeti az ember...). De persze nem felejtem el a bőrgatyás statisztika tanárnőt, kártyázást a hármasban, ablaknyitogatást a kettesben (20 perc), sikeres puskázást v. tanulást, honfoglalózást a számtechben, és még lehet folytatni a sort. Mint amikor leugrasz valahonnan, és érzed milyen fasza, hiszen szárnyalsz, szabad vagy és boldog. Aztán egyre közelebb vagy a talajhoz, félsz, hogy mi fog történni: becsapódsz, eltörik a lápad, fájni fog, vagy semmi sem lesz? És aztán amikor feltápászkodsz, letörlöd a port a ruhádról már csak az ugrásra fogsz emlékezni, arra, amit akkor éreztél.

Habár csend van, és rengeteg a papír, és egyre fogy az idő, egyre közelebb az a bizonyos talaj, azért én élveztem a repülést. Megérte.
Csak ne fájjon a csattanás.
A hó pedig még mindig esik...
Kimegyek vízért."

[myrcy]

Hűha, nagyon jók vagytok
Most simán eltöltöttem egy fél órát itt!
Különösen tetszett pyro előbbi műve, szeretem az ilyen elmélkedős, életigenlős írásokat.

Most teljesen más műfajban teszek be egy részletet...meglehet, többeknek nem fog tetszeni, de azért megmutatom, h van létezik ilyen is. Aki szereti Mikszáthot, annak be fog jönni a nyelvezet Bár nem vagyok olyan jó, mint a Mester

Disznótor


A nap pöffedt izzó golyóként gurult fel az ég közepére és aranyló zsírtól csurgó sugaraival felnyalábolta Bivajbasznád tehén trágyától gőzölgő mezeit. A mosléktól dagadó telkek zsírosan csillogtak a reggeli napsütésben, minden olyan nyugodtnak hatott. Ám egyszerre csak hangos ordibálásra lettek figyelmesek a ganajban fetrengő disznók.
- Pityus! Ne süsd meg azt a malacot élve!! Egyáltalán, elvágtad a torkát??!! – rikkantott ki egy bibircsókos öregasszony a roskadozó viskóból. A kedves szóra elődugta fejét a ház ura, egy hatalmas ember, kinek hasa úgy gömbölyödött, mint egy jól meghízott sertéssé, talán ezért is illett rá a neve, Gömbölyű Pityus.
- Julcsi! Né má, a desznajat így is úgy is megesszük! Né kotnyeleskedjé má’, mert az arcodra csapok, asszony! Te, boszorka! – szólt, és véres kezét a frissen mosott abroszba törölte – Egyébként is Julcsi, ma van vasárnap, majd meggyónom Isten házában eme tettemet, ő úgyis megbocsát! – azzal felhörpintette az előtte árválkodó pálinkát, és bazsalyogva a mámortól elböffentette magát – Az anyját! Ez aztán húzós pálesz a javából! – majd szédelegve visszabotorkált a fetrengő malachoz – Azta…ennek aztán jó erős a szíve! Hehehe, de úgyse menekülsz! – és vígan felkacagott, a széjjeltúrt kert csak úgy visszhangzott rekedtes mély hangjától.
- Pityus! – jött az asszony rikkantása megint.
- Mi van már asszony? Hagyj már magamra a döggel! – ordított vissza a ház ura, ám mikor indult volna a malac felé, hirtelen elbukott hatalmas lábaiban, és a földre zuhant. Julcsi, a hangos robajra azonnal felfigyelt, és szép lassan kitipegett az udvarra.
- Pityus! Hé, má! Már megint elittad az eszed? Oh, nem meg mondtam tenéked, hogy ne igyál annyi házi pálinkát?? És folyton bagózol! Ezért van annyi adósságunk! Bizony, te tehetsz róla Pityus! – azzal a mozdulatlan testre meredt, aki arcostul a dagonyában terült el – Né, má! Ez lusta felkelni! Hát persze, Pityus! Te átkozott, ne aludj már annyit, te, tróger! Nemsokára itt lesznek a gyerekek, és a malac még sehogy se áll! – ekkor megszólalt a kapu csengettyűje.
- Anyus!
- Oh, ez Jucus lesz… - szörnyülködött el az asszony, majd leguggolt, és levette mozdulatlan uráról a karórát – Pircsónak születésnapja lesz, ez talán jó lesz nekije! – azzal ott hagyta férjét, és kapkodva kaput nyitott leányának. – Oh, Jucus, apád megint kifeküdt…úgyhogy a disznót Ferkónak kéne befejeznie… - majd visszacsörtetett a kert végébe, ahol ura feküdt, még mindig eszméletlenül. Hatalmas lánya, aki meglehetett vagy két mázsa, láncos kutyájaként követte.
- Anyus, miért engeded, hogy apus ennyit igyon? Istenkém, nem is értem ezeket a legényeket! Az én Ferkóm is folyton ezt csinálja! Éjjel nappal kocsmázik, és mikor egyszer-egyszer haza tér, csak azt látom, hogy deglik…undorító! Tegnap is elaludt a vályúban…bele lógott a feje …én meg nem tudtam, hogyan ébresszem fel a szerencsétlent!! Osztán fogtam a gereblyét és megpiszkáltam a hátsóját…oh, attól úgy felugrott, hogy rögvest hívni kellett az orvost!! Mert ugyebár a szerencsétlen fráterbe beleálltak a vasak!– magyarázta hevesen és közben nagyokat horkantva fel-felkacagott – Oh, de hát Ferkó ilyen! Kutyából se lészen szalonka! – azzal ismét az apjára meresztette nagy, tehénszerű szemeit, majd mint derült égből a villámcsapás, bőgni kezdett…
- Jucus! – kiáltott fel Julcsi – Kis csillagom, mondd, mi lelt? – majd Pityuson átesve a lányához kapott.
- Ma van Pircsó születésnapja! És apusnak most kellett kidönteni magát! Hogy tehetett ilyet!?? – aztán zsírtól csöpögő puffadt arca hirtelen vörös izzásba ment át, szemeit kidüllesztette és teljes erőből apjába rúgott – Ébredj már fel! Hey!
- Jucus! – ám ekkor ismét megszólalt a csengő.
- Anyus!! – bömbölt a lány teljesen magából kikelve.
- Nyugodj meg kincsem! Pityust mindjárt felkaparom a ganajból, de előbb be kell engednem Zotyáékat! – azzal elindult a kertből, ám félúton megtorpant. Hátra tekintett, és látta, ahogy a lánya óvatosan leveszi Pityusról a szakadt kabátot és elteszi a szatyrába. Az öregasszony szája felfelé görbült – Nem hiába okítottam ezt a lyányt! – mondta enyhén gonoszkásan, majd a kapuhoz tipegett. Zotya, Julcsi harmadik gyermeke volt, a legkisebb a három közül. Magas termete és fekete csuhája mutatta igazán az ifjú mesterségét, most avatták épp Bivajbasznád plébánosává.
- Isten áldja meg édesanyám! Megérkeztem eme szent időben, pontosan, ahogy az Úr elrendelte. – mondta ájtatosan, majd szemeit az égre meresztve össze tette a kezeit, és elmondott egy Miatyánkot.
- Zotya! Fiacskám, köszönöm, hogy elgyüttél. Jucus is itt van má…ám apádat fel kellene éleszteni, mert a sok pálesztől befeküdt a disznó mellé. – magyarázta, és megragadta Zotya ingujját – Gyere, oda vezetlek hozzá…itten van a kertben.
- A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. – mondta baljósan, és követte édesanyját.
- Öcskös! – kiáltott fel Jucus, és azonnal a fiú nyakába borult, aki a hirtelen súlyfeleslegtől beleborult a disznóólba – Mondj el egy imát, hogy apus felébredjen! – Zotya lélegezni nem tudott a sok ganétól, ami a szájába hullott az esés közben. Köpködve és undortól eltorzult arccal feltápászkodott majd vetett egy pillantást mozdulatlan apjára.
- Én Jó Uram! Édesapával mi történt? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Kidűlt a sok piától! – böfögte oda Jucus.
- Oh, távozz tőlem! Hogyan használhatsz ilyen ordenáré szavakat nővérkém! Édesapánk nagy valószínűséggel eszméletét vesztette, mikor a disznóval próbált elbánni.
- Ehh…lehet, hogy a malac lökte fel? – vetette fel kérdését Julcsi.
- Elképzelhető…vagy az alkohol. – magyarázta Zotya, majd leguggolt és beleszagolt Pityus leheletébe. A fiú arca nyomban átvette a romlott sajt színét, Zotya félre fordult, és kiadta a reggelijét.
- Ennyire rossz a helyzet? Oh! Jaj nee! Apus!!! – ordibálta érces hangján Jucus és megint Zotyára borult.
- Drága nővérkém…édesanyám… - kezdte Bivajbasznád egyetlen plébánosa – édesapánk elment a Mennyországba. – majd lehorgasztott fejjel pityogni kezdett.
- Ahogy én Pityust ismertem, inkább máshova távozott el… - mormolta titkon bajsza alatt Julcsi, azzal várt pár drámai pillanatot, majd kitört belőle is a záporeső. Ám ekkor ismét a csengő hangja zavarta meg eme gyászos helyzetet. Julcsi letörülte a könnyeket, melyeket még a baromfiitatóból csurgatott magára, hogy még hitelesebbnek tűnjön szenvedése, majd kitipegett ismét a kapuba. Már majdnem kiért a kertből, mire megint visszapillantott. Érzései nem hazudtolták meg. Zotya és Jucus abba hagyták a bőgést, és most nagy igyekezettel próbálták megfosztani halott apjukat a ruháitól. – Ehh…látom van, ami sose változik meg. Igaza van lyányomnak, kutyából se lészen szalonka....

.....blablabla, még van, csak hosszú és nem akarok senkit se untatni .....

[pyro]

Köszi a biztatást, de tényleg sz@r, hogy alig van idő ilyeneket most írni, meg olvasni. De majd a tiédre sort kerítek, a mostani 10 perces szünetet már elhasználtam a fórumozásra. És a legszebb, hogy így is alig haladok

[kinga426]

Bocsánat, hogy ilyen "világfájdalmam van" verset írok ide be, de ebben az utóbbi időszakban megint minden összejött...
A "verset" régen írtam, de sajnos megint aktuális a téma...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az életem,
nem kértem, csak kaptam, s most végig szenvedem.
Évek telnek, múlnak, könnyebb nem lesz sosem
azt hiszed, rosszabb nem jöhet, de hidd el igen!
Mikor leginkább tehetetlenül, kínok közt, száz sebből vérezve a földön fekszel,
A sors kegyetlen játékát továbbra sem adja fel.
Legyőzni nem tudod, ne is próbáld,
Csak annyit tehetsz, hogy tűröd további játékát.
Ha erős vagy, minden csapása után újra és újra talpra állsz,
És ezzel újból egy táncra kéred fel, melyben azt hiszed, már te diktálsz.
Rossz időszakot általában egy jó követ
Hogy ne csak kudarcokkal teli legyen az életed.
Örülsz, reménykedsz, hiszel, boldogan nézel előre
majd a fájdalomtól sírsz, ordítasz, nem hiszed, hogy veled a rossz is megtörténhet.
Sok ember volt, akit szerettem
Volt közülük, akivel ha együtt voltam éreztem érdemes élnem.
De az idő és a távolság gyakran közbeszól:
Ne hidd, hogy élhetsz büntetlenül boldogul!
Volt egy pár ember, akiért tűzbe tettem volna a kezem.
De a csalódást, mit később okoztak szavakkal leírni nem lehet.
Elfordultak, többé vissza se néznek
BARÁTSÁG és SZERETET
Tudja valaki igazából ezek mit is jelentenek?